Fazakas Pálma, a Születésház Egyesület elnökének beszéde az Egymilliárd Nő Ébredése 2015 rendezvényen.
https://www.facebook.com/events/568274013308757/
“Sorolhatnék most statisztikai adatokat az indokolatlan beavatkozásokról, felolvashatnék nemzetközi ajánlásokat arról, hogy milyennek kellene lennie a nőközpontú szülészeti ellátásnak…..Nem fogok.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem beszélünk többet a szülésről, a szülés közben átélt traumákról, sérülésekről. Azok a nők akik még nem szültek, sajnos nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a szülésnek. Azok pedig, akik már szültek, legtöbbször hallgatnak. Abban szocializálódtunk, arra tanítottak bennünket a társadalom, az anyánk, a barátnőnk, a szomszédunk, hogy a szülést túl kell élni, örüljünk, hogy van egy egészséges gyermekünk…..Ez a legtöbb amit várhatunk tőle. Nem illik utána siránkozni.
Fotó: Gergely Amati
Persze, hogy mindannyian egészséges kisbabát szeretnénk. De azt állítani, hogy csak ez számít, azt jelenti, hogy a nők nem számítanak.
Azok a nők, akik már szültek és semmilyen bántódás nem érte őket, gyakran kétségbe vonják, leszólják mások tapasztalatait, előtérbe helyezve a saját pozitív szülésélményüket. Akik szültek és szenvednek a szülésük emlékétől, nem mernek beszélni róla, mert a környezetük nem hallja, nem hallgatja meg őket. Tizennyolc évet töltöttem el gyermekeimmel különböző játszótereken, orvosi rendelőben, óvodában, közértben, az anyai lét hagyományos színterein, és azt tapasztaltam, hogy a nők többsége szerint a gyermekvállalásról, szülésről, anyaságról csak jót érdemes mondani, ha nem akarjuk a társadalom kritikáját kiváltani, ha “jó anyák” akarunk lenni. Hát nem azt halljuk mindenhonnan, hogy “hagyjad lányom, majd elmúlik, itt van ez a szép gyermek, hát miért nem tudsz örülni neki”?
A magyar nyelvben szavak sincsenek arra, hogy a nők, akiket a szülési élményük során valamilyen trauma ért, elmondhassák, mi történt velük, mit éltek át, hogyan éreznek. Nem mondhatjuk csak úgy, egyszerűen, hogy szülési traumánk van. El kell magyaráznunk, hogy számunkra a szülés érzelmileg nehéz, megterhelő volt, és meg is kell magyaráznunk, hogy miért volt traumatikus.
Ezt nemcsak kimondani nehéz annak, aki éppen átéli, de sokszor hozza az érintett nőket kiszolgáltatott és megalázó helyzetbe. Olyan ez, mint amikor a nemi erőszakot túlélőknek magyarázni és bizonygatni kell azt, ami történt velük.
Annak, aki autóbalesetet szenvedett, nem szükséges az őt ért sokkot magyaráznia. Könnyű megértenünk, miért lehangolt. Nem minden nő él meg gyászt egy rosszul sikerült szülés kapcsán, de aki igen, annak ez nagyon is élő probléma. Nem szabad lebecsülnünk mások tapasztalatait. Attól még, hogy velünk nem történt meg, nem jelenti azt, hogy más nők nem szenvednek el életre szóló sérüléseket.
Szerencsések vagyunk, amiért olyan helyen élünk, ahol a nőknek nem kell belehalniuk a szülésbe. Szerencsések vagyunk, amiért vannak kórházaink, melyek életmentő beavatkozásokkal tudnak segíteni rajtunk, amikor egy szülés nem a tervezett módon történik. Sürgősségi helyzeteket hozunk létre a semmiből, mert nem engedjük a szülést a saját tempójában zajlani, hanem gyógyszeres és sebészeti eszközökkel indok nélkül beavatkozunk és ezt előrehaladásnak, a szülés feletti hatalomnak tartjuk. A legelkeserítőbb az, amikor azt hisszük, mindent megtettek értünk. Elhisszük, hogy a beavatkozások, amiket elvégeztek, a mi érdekünkben történtek. De a szülés nem orvosi folyamat. Nem valami olyasmi, amit egy nő testével tenni kell, annak érdekében, hogy “kinyerjünk belőle” egy babát.
Külső kontroll alatt tartják és LEVEZETIK a szüléseinket, felvágják a testünket akkor is, amikor az orvosilag nem indokolt, legyen az akár gátmetszés, akár császármetszés, és azt mondják, ez így normális. Tárgyként bánnak velünk, nem tisztelik az emberi méltóságunkat, megalázó módon, lekezelően beszélnek hozzánk. Az anyát és a gyermeket egymástól elválasztva kezelik, a gyermek és az anya érdekeit egymással szembeállítják, figyelmen kívül hagyva, hogy az anya és a gyermek elválaszthatatlan egységet alkotnak. Ami jó az anyának, az jó a gyermekének, és jó a családjának.
TÖRJÜK MEG A CSENDET!!! Mondjuk ki végre, hogy VAN ERŐSZAK a szülőszobán. Megérdemeljük azt, hogy érthető és alapos információk birtokában készülhessünk a szülésünkre. Kezdjünk el hinni végre a saját képességeinkben, a saját testünkben, az önmagukért érzett felelősség erejében. Ha mi, NŐK, nem kezdjük el visszaszerezni a szülésünket, senki más nem fogja visszaadni nekünk. Kezdjünk el beszélni róla, nyíltan és őszintén, hallgassuk meg egymást, nyújtsunk támaszt, tájékozódjunk, tegyünk fel kérdéseket. A saját testünkről, a saját életünkről van szó! Senki sem kényszeríthet ránk semmit, amibe nem egyeztünk bele! TÖRJÜK MEG A CSENDET!!!
A szüléssel kapcsolatos emlékképeink, élményeink örökre bevésődnek, egy életen át hordozzuk őket magunkkal….Nem mindegy, hogyan szülünk! Több tiszteletet a nőknek, több méltóságot a szülésnek!!! A szülés erőt adhat, a szülés sok erőt adhat! Harmadik gyermekem születése után azt éreztem, hogy ha én ezzel megbirkóztam, semmi olyan nem jöhet ezután, amit ne tudnék legyőzni! Ne hagyjuk, hogy ezt az erőt elvegyék tőlünk! A szülés ereje megrendítő, de a szülés nem ellenség, akitől félni kell! A szülés olyan utazás, amelyet szabadon, a saját ritmusunkban, méltóságteljesen, háborítatlanul kell megélnünk.
TÖRJÜK MEG A CSENDET!!!
ÉN ma ezért táncolok, EZ az én forradalmam!”
Fotó: Gergely Amati